Tegnap, ma, holnap Sophia Lorennel

Sofia Villani Scicolone 1934. szeptember 20-án látta meg a napvilágot Rómában, egy egyedülálló anyáknak fenntartott kórházi osztályon. Apja ugyan elismerte őt lányaként, de nem segítette neveltetését. Anyja így visszaköltözött a családjához. A kis Sofia Pozzuoliban cseperedett fel. Gyermekkorának meghatározó élménye a II. világháború és annak családjára – és ezáltal rá – nehezedő következményei: a nélkülözés, a félelem, a bujkálás és az éhezés. Olasz perspektívából még nem volt alkalmam visszaemlékezést olvasni a világháborúról, így számomra ez a leírás igazán magával ragadó volt. Másrészt, Loren egész könyvét átitta a lokálpatriotizmus és az, hogy sosem felejtette el, honnan jött. Ugyanilyen megható volt az a szeretet, mely szintén átszőtte sorait: a Nápolyért és Olaszországért való kiapadhatatlan rajongás, és ennek büszke vállalása. Már a könyv elején számomra úgy tűnt, anyjával való kapcsolata nem teljesen rendezett, végül mégis ő (és annak fiatalkori, beteljesítetlen álma) vezette Sofiát a “rivaldafénybe”. A század közepi modellkedés, szépségversenyek és a filmezésbe való belekóstolás folyamata mind-mind érdekes leírások voltak. Nem tagadom ugyanakkor, hogy gyakran vontam fel a szemöldököm olvasás közben. A színésznő nem minden meglátása és megnyilvánulása tüntette fel őt előttem jó színben, de pont ettől jó, működőképes és életszerű egy önéletrajz: hogy nem kell azonosulnom az elbeszélővel, mégis megengedi, hogy kicsit “személyesebben” is megismerkedhessek vele.

Az első lépések után következett a profi évek, a szerelem, a kacérkodások és a kemény munka, a csillaggá válás időszakának elbeszélése. Sajnos, a korai filmek közül nem volt szinte egyhez sem szerencsém (a lábjegyzetek alapján ennek elsődleges oka, hogy legtöbbjüket hazánkban nem is vetítették). E részek célközönsége elsősorban a (z olasz) filmtörténetért rajongók tábora. Ennek ugyan nem vagyok tagja, viszont a kedves történetek így is szórakoztatóak voltak. És persze, felvonultak a híresebbnél híresebb “munkatársak”, a színészkollégák, akikről a kötetben végig elismerően vagy közömbösen nyilatkozik a színésznő. Néhány kivételtől eltekintve, kevésbé hangoztatja negatív véleményét. Viszont az egyik ilyet ki kell emelnem, annál is inkább, mert ezzel a fotóval a mai napig találkozom a közösségi oldalakon.

“(…) És ezután, mikor már javában zajlott az esemény, megérkezett Jayne Mansfield. A vendégek tömege szétnyílt előtte, amint megcélozta az asztalom. Bizonytalanul közeledett magas sarkú cipőjében, talán nem is volt teljesen józan. Méltóságteljesen vonult, tudta, hogy mindenki őt figyeli, másrészt senki nem is tudta elfordítani tekintetét a több mint nagyvonalú dekoltázsáról. (…) Mellém ült, és kitörő vulkánként kezdett el beszélni hozzám. Ahogy belemelegedett, a keblét egyszer csak a tányérban találtam. Rémült tekintettel bámultam. Ő szinte észre sem vette, összeszedte magát, és elment. Egy állandó készenlétben álló fotós fényképezett egyet, és a kép bejárta a világot. Visszautasítottam, amikor autogramot kértek rá. Hollywood elvarázsolt birodalma még tartogatott számomra néhány groteszk fordulatot, amellyel nem tudtam mit kezdeni, de nem is akartam.”

A filmvilág mellett a könyv másik szerves alkotóeleme a magánélet. Nem tolakodó, nem túl közvetlen, inkább kimért és mértéktartó. Nem mesél keveset, ám mégsem avat be minden részletbe – nagyon helyesen. Persze, sok mélypontról is szó esik. Ezek közül az anyává válás és az azt megelőző nehézségek leírása, ami érzésem szerint a könyv egyik legőszintébb megnyilatkozása. Ugyanakkor e részeknél (emberi kapcsolatok, barátságok) mindig belém bújt a kisördög, ugyanis sokszor érzékeltem úgy, mintha néhányat elsősorban azért emelt volna ki, mert tisztázni szeretett volna pár bulvárcikket. Nem magyarázkodó stílusban, hanem belepasszintva a történetfolyamba. A Carlo Ponti iránt táplált érzelmei és leírása a kerettörténetben érhetők legmélyebben tetten. Különleges kapcsolat volt az övék, és csodálattal követtem a barátságból kibontakozó szerelem sírig tartó történetét.

Kihagyhattam valamit? Minden bizonnyal. Nem emeltem ki a testvéri szeretet és a nagymamalét bemutatását, nem kifogásoltam azt, hogy bár a kötet nagyjából követi a kronológiát, arányait tekintve azonban nem egységes (bár kétségtelen, hogy a “tegnapról” tudunk a legtöbbet…), nem dicsértem meg a borítóválasztást (szerintem az erre választott fotó fantasztikus), és nem tettem említést arról sem, hogy számomra – a fentieken kívül – miért volt még különleges ez a kötet: a nyelvezete miatt! Simogató sorok és megjegyzendő bölcsességek irodalmi szépségben. Ez az, amivel a néhai elégedetlenségem, egyet-nem-értésem (amiről felesleges vitát indítani) visszabillent nyugodt medrébe. Ez az, amiért szívesen ajánlom ezt az életrajzot azoknak is, akik nem jártasak a filmművészetben. Mert ez a könyv sokak lelkét simogathatja: az irodalmat kedvelőkét, a filmtörténetért vagy Sophia Lorenért rajongókét, azokét, akik szeretik Olaszországot, vagy átérzik a lokálpatriotizmust. De akik egy könnyed, semmitmondó bulvárkönyvre vágynak, nos, azoknak nem ajánlom sem tegnap, sem ma, sem holnap.

“Vonzerő? Mit nevezünk vonzerőnek? Ha meg lehetne határozni, akkor mindenki számára elérhető lenne. Csakhogy ez a természet adománya, sőt egy olyan rejtély, amelynek a testi szépséggel ellentétben az az előnye, hogy nem hervad el az évek során.”