Találkozások Fridával

Láttam pár éve egy képet. A Vogue címlapja volt. Egy fura nő üldögélt, színes ruhákban, virággal a fején, összenőtt szemöldökökkel. Ennyit láttam. A kép mégis valahogy bevésődött az emlékezetembe. Nem az öltözék vagy a fejdísz színe, nem a karakteres arcvonások, hanem a szem. Addig gondoltam rá, míg végül mégiscsak meg akartam tudni, mit üzen nekem. – Mindennek már csaknem tíz éve. Fridáról, illetve Slavenka Drakulic róla szóló könyvéről az elsők között írtam a megszületű SzemBetűNő blogon 2014 decemberében. Azóta sokszor és sokféle formában találkoztam már ezzel a számomra még mindig lehengerlő élettörténettel és művészettel, ezért a Kahlóról szóló bejegyzéseimet változtatások nélkül fogom megjelentetni, mindig feltüntetve, hogy eredetileg mikor született a bejegyzés. Következzen tehát sz első Frida-posztom 2014. december 23-ról.

Slavenka Drakulic: Frida, avagy a fájdalomról
Libri Könyvkiadó, 2012, 158 oldal
Fordította: Gállos Orsolya

Röviden: Frida Kahlo (1907-1954) mexikói festőművésznő. Mint minden “valamire való” világhírű művész, természetesen ő is párhuzamba hozható Magyarországgal. Apai nagyszülei hazánkból költöztek Németországba, s apja onnan települt Mexikóba. Élete nagyrészt a létért folyó küzdelemből állt: gyermekbénulás és baleset, folyamatos szenvedés. (Először) 1929-ben ment feleségül Diego Rivera, ünnepelt mexikói festőhöz, aki 21 évvel volt idősebb nála. Noha a történelem korábbi és későbbi éveiben is találunk kimagasló festőnőket, számomra – eddigi szerény művészettörténeti ismereteim alapján – Frida alkotásai teljesen más perspektívákat nyitottak a festészethez, és általában véve a művészetekhez való hozzáállásomat illetően. 

“Az emberek csak azt látják, amit látni akarnak, csak a kulisszákat. A megértés felelősséget jelent. A megértés segítségre kötelez.”

A következő sorok tehát egy újdonsült Frida-kedvelő sorai lesznek Slavenka Drakulic (magyar nyelven) 2012-ben megjelent kötetéről, s ezáltal picit Fridáról is. Próbáltam elvonatkoztatni a korábban látott Frida című filmtől. Megnéztem a filmet, elolvastam a könyvet, aztán megint megnéztem a filmet. Kezd összeállni. Rövid olvasmánynak tűnik ez a 150 oldal, valamiért azonban mégsem az. Egyelőre nem tudom megfejteni, mi lehet az oka. De a bejegyzés végére talán körvonalazódik.

Az egyik okként szóba jöhet a három elbeszélői sík, melyeket a szerző rögtön az első oldalakon felfed. Összetett. Legalábbis próbál az lenni. Először is haladunk egy “regényes” síkon, kronologikusan Frida életében. Aztán enter. Az elbeszélő átadja a tollat. Ekkor Frida “kommentálja” az előzőeket, naplóbejegyzés formájában. És néha, számomra olykor érthetetlen módon, beékelődik egy-egy festmény ismertetője. Amiatt érthetetlen, mert sok esetben ezen kitérők teljesen randomnak tűnnek, nem feltétlenül kapcsolódnak ugyanis az előtte leírt életeseményekhez. Ezek a részek ráadásul kurzívan szedve különülnek el a két (fő)szövegtől. Emiatt gyakran akad meg az olvasás, már csak azért is, mert a tárgyalt festményeket nem mellékelték, így – mert valamilyen különös oknál fogva nincs meg a fejemben az összes Frida-alkotás – rá kellett keresnem a festményekre. 

Hogy ne csupán a levegőbe beszéljek, hoztam is példát arra, véleményem szerint, hogyan könnyíthette volna meg a szerző és a szerkesztő az olvasó dolgát (nem pötyögtem be az egész ismertetőt, viszont képet mellékeltem):

“Trockij Mexikóban töltött első éve után Frida egy önarcképét ajándékozta neki ötvennyolcadik születésnapjára. Egy minden eddigi önarcképénél gyengédebbet. A képen világos sálba burkolózik, zöldes szélű rózsaszín szoknyában áll az ugyanolyan színű világos függönyök között, akár egy színpadon. Gondosan sminkelve, rendezett frizurával, égőpiros ajakkal és rózsás orcával – szinte azt gondolná az ember, hogy plakátot festett egy színi előadásra, amelynek maga a főszereplője (…) Igazi emlékbe adott képet látunk…”

A másik ok pedig, ami az előzőeknél valamivel erősebbnek bizonyul számomra a lassú haladást illetően, hogy -érzésem szerint- a szerző törekszik arra, hogy minél mélyebbre vigye az olvasót. Mármint: lelki értelemben. A fájdalom, a szenvedés, a betegség oldalanként rendszeresen és többször felbukkanó fogalmak és érzések. S ha egy picit ismerjük Frida élettörténetét, ezek azért nem annyira meglepőek. Talán empátiát akar ébreszteni a szerző? Nem tudom. Borzongást, viszolygást keltő sorai nem erről tanúskodnak. A könyv mindent érint, a maga nyersségében. A betegséget, a kommunizmust, Frida férfiakkal (többek között Trockijjal) és nőkkel folytatott kapcsolatait és festői stílusát mind-mind kendőzetlenül érinti. Kicsit olyan, mint Frida. Nem nagyon vannak kimondatlan szavak.

A könyv elolvasása, a képek megnézegetése és a film megnézése után is úgy gondolom (sőt, egyre inkább úgy gondolom), hogy érdemes megismerkedni Frida (művészi) világával. Úgy érzem, hogy olyan terhet rak a vállamra, amivel egyúttal fel is szabadít. De a minimum: hogy hatással van rám, érzést vált ki belőlem. Ehhez viszont nem baj, ha picit mögé látunk a miérteknek. Slavenka Drakulic kötetét erre alkalmasnak érzem. Legalábbis: kezdésnek nem rossz.