Szeretettel, J. A.
Hol is kezdjem? Az írónő halála után csaknem 200 évvel végre magyar nyelven is olvasható válogatás Jane Austen fennmaradt leveleiből. Mondhatni: épp itt volt az ideje, de jobb később…Öröm-boldogság hát, hogy Vallasek Júlia magára vállalta a válogatás és fordítás e nemes feladatát, s persze örvend a lelkem, hogy kiadó és támogatók is álltak e hiánypótló könyvecske megjelenése mellé. Tudniillik, Miss Austen kitett magért. És az olvasó/hallgatóság szórakoztatásért nem csupán regényeiben, de személyes érintkezéseiben, leveleiben is mindent elkövetett. Igen csacskák volnánk tehát, ha hinnénk Caroline Austen elmarasztaló sorainak: “Az általam látott levelek között egy sincs olyan, amely a közönség számára érdekes lenne…” Vajon mely leveleket láthatta Caroline? A 2014-ben megjelent levelezésről 2015-ben írtam a SzemBetűNőn, melyet változtatás nélkül osztok meg.
Jane Austen: Jane Austen levelei
Koinónia Kiadó, 2014, 232 oldal
Fordította: Vallasek Júlia
Hogy visszatérjek költői kérdésemet Caroline elmarasztaló soraival kapcsolatban: én egészen biztosan nem azokat olvastam a 2014-ben megjelent kötetben. Nem is kell messze mennünk, hogy érdekes gondolatokra bukkanjunk. Elég, ha az első levélbe olvasunk. A Jane Austen élettörténet egyik legizgalmasabb és legtitokzatosabb időszakába csöppenünk, 1796-ba. Az akkor 21 éves Austen ekkor ismerkedik meg Tom Lefroyjal. A túlfűtött vallomásokat néhány Cassandrához írt levélben csíphetjük fülön: “a jövőben egyedül Mr. Lefroynak szentelem magam, akiért azért mégsem adnék egy lyukas garast”. Hát, nem ez-e az igaz szerelem?
“Mégis postára tehetem ma a levelet, ami az emberi Boldogság legmagasabb csúcsaira röpít, a Bőség napfényében fürdet, és a Gyönyör olyan élményeit ízlelteti velem, amelyek csak kifejezhetőek az ismert nyelvek bármelyikén.”
Persze, nem csupán a Mr. Lefroyjal folytatott flört titkaiba nyerhetünk rövid bepillantást, az írónőt egészen haláláig (s még egy picit azon is túl) követhetjük. Feltűnik Miss Austen, a társasági ember, aki vendégeivel mindig illedelmes, de legalábbis “olyan udvarias voltam velük, amennyire kellemetlen leheletük engedte.” Aztán ott van a szemfüles Austen kisasszony, aki átlátja az alkalmazottak szövevényes kapcsolatát: “Szándékunkban áll felfogadni egy józan szakácsnőt és egy fiatal, szeles cselédlányt, no meg egy megállapodott, középkorú férficselédet, aki vállalná a kettős feladatot, hogy az elsőnek férje, a másodiknak szeretője legyen. Gyerek természetesen egyik oldalon sem engedélyezett.” Persze, nem csupán ennyi, de badarság volna e sorok írója részéről, ha minden mosolyogtató elemet felemlegetne. Hol maradna akkor a meglepetés? Inkább evezzünk komolyabb vizekre. Már, ha a levelek engedik. Engedik. Csaknem húsz évvel a Tom Lefroy eset után, új, “komolyabb” úriember bukkan fel Miss Austen életében, s a róla írt sorok már jóval cizelláltabbak. Austen megfeddi Cassandrát, amiért Mr. Hadent patikáriusnak nevezi:
“Ő egy Haden, semmi más. csupán egy Haden, egy csodás, leírhatatlan lény két lábon, valahol az ember és az angyal között, de egy patikáriussal semmiféle hasonlóságot nem mutat.”
De, mint tudjuk, Jane Austen sosem ment férjhez, s a Mr. Haden iránt táplált érzelem is hamvába halt. Harmincas évei közepétől már-már szánalommal figyelte családtagjai és barátai gondjait, elsősorban a nők szenvedéseit. Több életrajzíró, többek között Claire Tomalin is besavanyodott vénkisasszonyként aposztrofálja Austent, mely jellemzést e levelek számomra tökéletesen megcáfolnak. Szó sincs megkeseredettségről. Legalábbis, abban a mértékben és értelemben, ahogy a Jane Austen élete c. életrajzi könyv sugallja. Emellett nem mehetünk el azon aprócska tény mellett sem, hogy Jane néni milyen figyelmesen igyekezett például Anna Austen írói szárnypróbálgatásait egyengetni. Több levélben is tanácsokkal, javításokkal és dicséretekkel látja el Annát, s már-már kedvem lenne beleolvasni a kis hölgy írásába. (Sajnos, a kéziratot szerzője megsemmisítette)…és persze, olvashatunk Austen és regényei viszonyáról. Végigkövethetjük azt a folyamatot, mikor maga a szerző is elhiszi, hogy bizony maradandót és kiválót alkotott, picit belepillanthatunk abba az érzésvilágba, ahogy egy XIX. századi vénkisasszony anyai szeretettel fordul művei felé, ahogy szereti és félti szereplőit:
“…úgy tűnik, valóban tetszik neki Elizabeth (Elizabeth Bennet, a Büszkeség és balítélet főhősnője). Bevallom, én is a legelbűvölőbb teremtésnek tartom, aki valaha is könyvben megjelent, fogalmam sincs, hogyan fogom elviselni azokat, akik nem kedvelik őt.”
Komolyodom. Az utolsó levelek már fájdalommal teliek, ámbár iróniától sem mentesek. A kötet az 1817 áprilisában megfogalmazott végrendeletet is közli. Aztán még néhány nyári levelet Cassandra Austen tollából. Nem ragozom, és nem ismertetek mindent…nem is tudnék…csak morzsányi hangulatot egy csipetnyi kötetből…ez volt a cél. De, ha valaha is mosolyra fakasztott az Austeni zseni, nem fogod megbánni, ha kezedbe veszed leveleit! Vigyázat! A felnevetés és szórakoztató gondolatfüzéreken való mosolygás gyakorlatilag garantált! Lassan haladtam a levelekkel, minden este -lefekvés előtt – maximum három. És ezzel biztosított volt a nap megkoronázása. Azt akartam, hogy minél tovább tartson, hogy Miss Austen minél tovább velem legyen. De mit is beszélek? Hiszen itt van velem mindig. Ez egy amolyan…általánosan elismert igazság.
“Bizonyos vagyok abban, hogy senki nem áhítozik úgy a te leveleidre, mint jómagam, és kétlem, hogy bárki más megérdemeltebben kapná őket.”
Vélemény, hozzászólás?