Gyerekkorod sebeit, ha eltakarod

Nemrégiben, a Blogturné Klub tizedik születésnapja alkalmából szervezett turné keretében kaptam azzal kapcsolatos kérdést, hogy a tagságomnak köszönhetően ismerkedtem-e meg olyan zsánerekkel, melyeket egyébként nem feltétlenül emeltem volna le a polcról. A válasz egyértelmű igen, de valahogy azt érzem, hogy ez az egy szó meg egy rövid magyarázat a szerzők, témák és műfajok iránti nyitottságom (és ezzel párhuzamosan az empátiám) fejlődéséről nem sokat ad vissza ennek a valódi jelentőségéről. Kevés ahhoz az élményhez képest, amit egy elsőkönyves szerző zseniális regényével való találkozás vált ki. Az, hogy hét évvel ezelőtt – Kelly ajánlására és a Maxim jóvoltából – még a megjelenés előtt olvashattam Szaszkó Gabriella debütáló regényét, egészen meghatározó számomra. Nem csupán bloggerként vagy olvasóként, hanem emberként is.

Szaszkó Gabriella: Maradj velem
Maxim Könyvkiadó, 2016, 416 oldal
Pennington-testvérek sorozat (1)

A Maradj velem után a Beszélj hozzám és Vigyázz rám is mély benyomást tett rám. Gabi blogját – azóta Tiktokját is – akkoriban is követtem, mikor a szabadidős olvasás kicsit kiesett a napi rutinomból. Amellett ugyanis, hogy mint embert és mint fontos témák iránt érzékeny szerzőt is megkedveltem az elmúlt években, úgy gondolom, hogy személyes tapasztalatai által fontos edukatív munkát végez a közösségi médiában a harmincas korosztály önismereti, személyiségfejlődéssel kapcsolatos dilemmái terén. Edukatív ez a munka, de nem direkten az. Hiszen sok esetben már az is hatalmas mankó, hogy – nem feltétlenül szakember – beszél többek között a szorongásról, pánikbetegségről vagy épp a gyermekvállalás kérdéseiről, összességében az önmagunkon való dolgozás folyamatosságáról. Ez a fejlődés magától értetődően nem zárul le a huszonkilencedik évünk háromszázhatvanötödik napján, és a harmincas éveinkben éppúgy lehetőségünk van a korlátainkon, félelmeinken – sőt, az erősségeinken – is dolgozni. Gabi pedig beszél ezekről. Ez számomra nagyon fontos. S hogy a bejegyzés apropójáról is írjak: Gabi születésnapjának alkalmából ebben a hónapban átkerülnek a honlapra a Pennington-testvérek sorozatról szóló korábbi bejegyzéseim (többnyire eredeti hat-hét évvel ezelőtti formájukban, bár nem elképzelhetetlen, hogy itt-ott belekotyogok), s ez a bejegyzés-sorozat kiegészül két új értékeléssel, a Glens Falls sorozat Engedj el és Maradj még részeivel. Nagyon izgatott vagyok, mert még nem olvastam ezeket a könyveket. Remélem, velem tartotok ebben a hónapban is! A következőkben pedig visszarepülönk 2016-ba, s érkezik is a Maradj velem értékelése. 

Hallasz róla a hírekben, ismersz olyat, akivel megtörtént – lehet, hogy épp te vagy az. Sosem tudhatod, mi történik a zárt ajtók mögött. Kívülről sikeres, irigylésre méltó emberek vetnek véget életüknek egyik pillanatról a másikra. Van, hogy senki nem érti, miért. S van, mikor valaki nagyon is jól tudja, mi volt a mozgatórugó: mert ő maga is átélte ugyanazt. Szaszkó Gabriella egy ilyen történetet tár elénk. Lehengerlő, megérintő regényben, amiről egyszerűen nem lehet röviden írni és eleget méltatni. A Pennington család első pillanatra olyannak hat, mint a szomszédé, vagy bármelyikünké. Két fiú, egy fiatal anyuka, aki egész életét a gyermeknevelésnek rendeli alá és egy apuka, aki keményen dolgozik a családjáért, olykor napokat különtöltve szeretteitől üzleti ügyben, hogy mindent megteremtsen szerettei számára. Ragyogó, nem igaz? A valóság azonban egészen más. A Pennington fiúk élete közel sem idilli. Hétközben ki vannak téve anyjuk alkoholizmusának és erőszakosságának, éjszakai kalandjainak (amikor a bántalmazott gyerekek kis időre felszusszanhatnak), apjuk hazaérkeztekor pedig végighallgathatják a szülők véget nem érő veszekedéseit. A lelki sebek álcázására a fiúk már ránevelték magukat, a testi hegek azonban nem múlnak el péntekről szombatra. Az évek telnek-múlnak. A fiúk felcseperednek. Az álcák köddé válnak. A lelki sebek követik őket, de mindketten másként dolgozzák fel a korábbi poklot. S bár David és Christopher más-más úton járnak ugyan, nem távolodnak el egymástól.  Felnőttkorukban is csak egymásra számíthatnak. Christopher öngyilkosságát követően, az író David vad gépelésbe kezd, hogy kiírja magából a fájdalmat. A gyerekkort, amit mások boldognak, ő és testvére viszont pokolnak élt meg. A regény így két szálon fut. A jelen eseményeiben Christopher öngyilkosságától temetéséig tartó egy hétben megtaláljuk a múlt eseményeit – egy szépirodalmi memoár formájában. Regény a regényben, ha tetszik: valódi katarzissal.

A Maradj velem hihetetlenül sokrétű történet, érthetetlen és felfoghatatlan élethelyzetekkel, amik egyre több és több kérdést vonzanak magukkal. A számomra legérthetetlenebb a gyermekbántalmazás, amit a szerző olyan húsba vájóan fájdalmas és valóságos elbeszélésekben terít elénk, ami szinte elviselhetetlen. Sírtam. Őszintén. A bántalmazásokkor is, igen. De ami ennél sokkal nagyobb katarzist okozott, az a gyerekek egymáshoz való viszonya. Az apaivá alakuló szeretet Christopher részéről, amivel védelmezi és terelgetni próbálja a testvérét. Az óvó ölelés, amiben David biztonságra lelhet. A gondoskodás, amit valójában véve egyikük sem kap meg a szüleitől. Hiszen az a nyers igazság, hogy apjuk  – a heti veszekedéseken kívül – semmit sem tesz annak érdekében, hogy gyerekeinek élhető gyermekkort biztosítson, és felesége – nyilvánvaló – lelki bajaira sem keres segítséget. Hétvégenként beteszi maga mögött az ajtót, ami mögött gyermekei a félelem és a rettegés mindennapjait töltik. A regény nagysága továbbá, hogy az olvasó az összes szereplő nézőpontját megfigyelheti – annak ellenére is, hogy a történet elbeszélője (David) a saját szemszögéből írja le az eseményeket. Az anya elejtett félmondata a regény végén arról, miért viselkedett így gyermekeivel, egyszerűen hátborzongató. S ennél a résznél merül fel a megbocsátás kérdése. Vajon meg tud-e bocsátani egy gyermek a bántalmazó szülőnek? Érzi-e a szülő, hogy cselekedetei milyen kihatással vannak gyermekei életére – vágyik-e egyáltalán a megbocsátásra? A történet egyszerűen belekényszerít abba, hogy folyamatosan ezeken a kérdéseken járjon az agyam, még a cselekményfolyam nyugvópontra helyezése után is.

Sokszor említettem az értékelésben a valóságot, a valódiságot. Nem véletlenül. Bár a történet tőlünk nagyon messze játszódik, mégis teljesen hétköznapinak hat – a szó abszolút negatív, elszomorító értelmében. Félelmetes belegondolni és tudatosítani azt, hogy a világon, akár a közvetlen közelünkben is hány gyermek él a szeretettség érzése nélkül, rettegésben, kiszolgáltatva egy bántalmazó felnőttnek. Hány olyan édesanya nem tudja feldolgozni, hogy egy nemkívánt terhesség gyümölcse más mederbe terelte az életét, és hányan menekülnek emiatt az alkoholizmusba, válnak erőszakossá, sérültté? S hány olyan édesapa nem tudatosítja magában, hogy az anyagiaknál fontosabb, hogy gyermekei nyugodt, kiegyensúlyozott mindennapjait biztosítsa? Számomra a Pennington család és története egy jelkép. Szimbóluma minden egyes családnak, a világ bármely táján, akik a felsoroltak akár egyikével is kénytelenek szembesülni. Akik rejtegetik a sebeiket, akik álca mögé kényszerülnek, akiket elforduló vagy furcsa tekintetek vesznek körbe. A könnyeim tulajdonképpen nem is minden esetben a Pennington gyerekek miatt hulltak, jóval inkább azokért, akiket ez a két fiú jelképezett: minden bántalmazott gyermekért. A Maradj velem jóval túlmutat önmagán.

Szaszkó Gabriella regénye a legmegrendítőbb olvasmányélményeim közé tartozik. Egyértelműen a legjobb olvasmányaim között tartom számon. Az elbeszélés egyszerűen beránt magával, s visz valahová nagyon mélyre. A történet folyamatosan lüktet, nincsenek üresjáratok, nincsenek holtpontok. Az érzelmek, a szereplők közti viszonyok, az aktuális életkori krízisek megjelenítése nagyon érzékletes és valósághű. Kifejezetten jó megoldásnak éreztem a fejezetek előtti rövid szakirodalmi felütéseket. A halál mint téma és a cím mondanivalójának összefüggésből már a regény elején – akaratlanul is – Polcz Alaine munkássága jutott eszembe. Az “i”-re a pontot a szerző nálam így az utolsó fejezet előtti Polcz Alaine-idézettel tette fel. A könyvről képtelenség röviden írni. Így is maradt bennem jócskán gondolat róla. Nem írtam a szerelmi szálról, a cím értelmezésének sokféle lehetőségéről, az öngyilkosságról mint az életből való menekülésről. A téma sajnos nagyon aktuális, iszonyatosan megérintett és elgondolkodtatott, de – érzésem szerint – a regény nem tett volna rám ennyire mély benyomást, ha nem ilyen minden szempontból okos, érzékletes és hatásos elbeszélésben kerül elém.