Gyerekkorod szemlélője, ha írásba kezd

A Maradj velem után a Beszélj hozzám is még a megjelenése előtt került az olvasmánylistámra. Korábban egyáltalán nem voltam sorozatfüggő, de 2016 környékén két széria következő részét is nagy izgalommal vártam. Azóta is nagy mázlistának érzem magam amiatt, hogy ezeket a részeket szinte kivétel nélkül rögtön tördelés után olvashattam. Az egyik ilyen sorozat a Pennington-testvérek története volt. Mivel az előző résznél is anekdotáztam egy picit (le ne maradjatok róla, olvassátok el azt a bejegyzést is) a Beszélj hozzám elé is jár egy történet.

Szaszkó Gabriella: Maradj velem
Maxim Könyvkiadó, 2017, 416 oldal
Pennington-testvérek sorozat (2)

2016 novemberének végén a kollégáimmal épp hazafelé indultunk az egyetemről, mikor elkezdtünk az olvasásról beszélgetni. Többen követték már akkor a blogomat, így olykor-olykor rákérdeztek a legújabb olvasmányaimra, mit ajánlanék vagy mi volt a legjobb könyv, amit akkoriban olvastam. Gondolkodás nélkül rávágtam a Maradj velemet (ami csaknem egy hónappal később jelent meg), és elkezdtem sztorizni róla. Olyan élmény volt ez számomra, mint mikor premier előtt látok egy filmet – valószínűleg pont ilyen lelkesedéssel is meséltem a többieknek. Az az igazság, hogy a Maradj velem kerek történet, önmagában is megállja a helyét és egymagában is nagyot üt. De az van – főleg introvertáltéknál –, hogy az éremnek nem egy, hanem nagyon sok oldala van. A Beszélj hozzám pedig egy fontos aspektust adott az első részhez. Ezt a gondolatmenetet hoztam most el nektek 2017-ből.

Könnyen ítélkezünk. Meg, és gyakran el is ítéljük az embereket. Cselekedeteikért: hogy mit tesznek, vagy épp mit nem tesznek meg. A szavaikért: hogy mit mondanak, és miért éppen akkor mondják, amikor szerintünk az már aktualitását vesztette. Bántjuk és sározzuk őket, mert szerintünk nem jól döntöttek a múltban, mert a cselekedeteik vagy a szavaik által kétszínűnek látjuk őket. Ártalmasnak. Köpködünk anélkül, hogy ismernénk az érzéseit, az útját, amit bejárt. De az éremnek van egy tulajdonsága: általában (nem csak) két oldala van. Szaszkó Gabriella fantasztikus első könyve után tovább szövi a Pennington-testvérek történetét, s egy olyan karaktert állít a regény fókuszába, aki a Maradj velem cselekményében méltán érdemelte ki a legmegosztóbb mellékszereplő díjat. Vajon ha megismerjük az ő világát, továbbra is az marad?

Elgondolkozunk-e néha azon, mi történik a gyermekkorban bántalmazott gyerekekkel? Persze, ha nem vagyunk bármilyen szempontból érintettek vagy kutatók. Csak úgy általában. Elfelejtjük, hogy a szomszéd gyerek hány és hány „sallert” kapott, és nem is gondolunk rá, mi történt vele – ennek hatására – felnőttként. Fel tudta-e vajon dolgozni, hogy gyerekként megszégyenítették? Eszünkbe jut-e, hogy még évekkel később is egy-egy borzasztó emlékképre riad fel álmában? Vagy: ő már felnőtt, lépjen túl rajta? Ha választani lehet, inkább David legyen, mint Chris…de lehetőség szerint ne meneküljön a drogokhoz, mert az mégis hogy néz ki? Felnőtt ember nem menekül „egy” évekkel ezelőtti verés miatt. Valóban így lenne? Ha gyerekbántalmazásról van szó, azonnal felkapjuk a fejünket. Ha egy felnőtt lép elő azzal, hogy zaklatták, bántalmazták (legyen az szülő vagy más által elkövetett bűntett), csak legyintünk rá: felejtse el, rég volt, ne hozzon kellemetlen helyzetbe másokat. A kérdéseim talán messzebbre vezetnének a Pennington-testvérek történeténél, bár tény, hogy a Maradj velem egyik legfőbb erényeként emeltem ki, hogy többrétű regényről van szó. Olyan elbeszélés (és lelövöm a poént: a Beszélj hozzám is folytatja ezt a vonalat), mely jóval túlmutat önmagán. A fenti kérdések közül pedig legtöbb már az első kötet olvasásakor felmerült bennem. Akkor és azóta is rengeteget kattogtam rajtuk. Egy érzés sosem múlik el, gondoljak akár a könyvre, vagy törjenek elő gejzírként a közéletben hasonló esetek: a bosszúság afelett, hogy milyen könnyen válunk közönyössé, mennyire egyszerűen bélyegzünk meg másokat. A sorozat kapcsán is nagyon könnyen mutogathatnánk Chrisre, aki a menekülést választotta (de vajon tényleg választotta, és tényleg menekült-e?); Davidre, aki a drogokhoz, majd később az íráshoz fordult segítségért (melyik a jobb terápia?), vagy épp Amyre, aki mindkét Pennington fiúba szerelmes (hogy is van ez?).

A Beszélj hozzám okosan kezdi a Maradj velem végén elejtett cselekményszál folytatását. David Pennington terápiás jelleggel megírt életrajza, melyben saját és bátyja, Chris gyermekkorának megrázó történetét meséli el, hamar a sikerlisták élére repíti a fiatal szerzőt. A Maradj velem meghozza számára az elismertséget, korábbi könyveinek eladása is kedvezően alakul. Az olvasóközönség mindent tudni akar róla, így minden valamire való talkshow meghívja őt műsorába. Ismét felteszem azt a kérdést, melyet az első könyv értékelésében is: idilli, nemde? Csakhogy az interjúk közben, a közönség soraiban ott lapul egy lány, aki minden idegszálával a kérdésekre és a válaszokra koncentrál. Ismeri David minden rezdülését, tudja, hogy a könyvben leírtak alapján személye megosztja az olvasókat. S ha azt talán még nem is tudja, de érzi: a könyv megírása hosszú távon nem jelentett megnyugvást David számára. Amy a személye ellen irányuló támadásokat és zaklatásokat egyre nehezebben viseli, úgy tűnik, ezen David sem tud/akar segíteni, ezért elhatározza: megírja a saját történetét.

Ahogy az első rész, úgy ez az elbeszélés is két idősíkon bontakozik ki. Amy 2013-ban kezd saját története elbeszélésébe, melyről az első leütés pillanatában tudja: kockázatos és nehéz vállalkozás. Amy gyerekként ismerte meg a Pennington-testvéreket. Igaz, csupán egy évig jártak egy iskolába, megkedvelte és meg is szerette Christ – Daviddel némileg hullámzóbban alakult a kapcsolata. A lány tudott a Pennington-házban zajló terrorról, s mikor évekkel később újra összehozta az élet Chrisszel, talán ugyanúgy gondolkodott, mint sokan tettük volna: a fiú már biztosan túljutott a gyerekkori krízisen. Biztos egzisztenciával rendelkező ügyvéd, aki magabiztos támasza csapongó öccsének. A múlt azonban állandóan ott lebegett kettejük felett, és lassú méregként emésztette fel szerelmüket. Mindeközben David is feltűnt a színen, és egyre intenzívebben volt jelen Amy életében (gondolataiban és vágyaiban). Talán vannak dolgok, amiket nehéz megérteni. Hogyan lehet egyszerre két pasit szeretni, hogyan taszíthat és vonzhat egyszerre ugyanaz az ember bennünket…Azzal, hogy Amy csak egy évig volt szemtanúja a Pennington-fiúk gyermekkorának, és hogy elsősorban a felnőtt életükben játszott szerepet, más megvilágításba helyezte az alaptörténetet. Bizonyos szempontból Amy könyve megválaszolta néhány fenti kérdésem – hiszen Amy akár mi is lehetünk – általa külső szemlélői vagyunk a bántalmazásnak. A régi és megválaszolt felvetések mellé azonban újak is érkeztek. Mi van, ha hiába akarunk segíteni? Ki adhat feloldozást? Amy tudta, s a könyv végéhez közeledve már mi is tudhatjuk, miért is volt kockázatos dolog belekezdeni a könyvbe. A mozaikdarabkák egyre élesebbé válnak, s ezek a részletek úgy tűnik, nem segítenek túllendíteni Amy és David kapcsolatát a hullámvölgyön. A lány könyvének írása közben, a jelen eseményeiben pedig láthatjuk: David még mindig küzd. A Maradj velem hatására a múltban és aktuálisan bántalmazott gyerekek keresik fel, a segítségében bízva. De hogyan segíthet másokon, ha önmagán sem tud?

A Beszélj hozzám folytatta katartikus útját. A Maradj velem olvasása óta eltelt csaknem egy év mit sem számított: az első pillanattól kezdve beszippantott, és mintha csak előző nap csuktam volna be David történetét. Nálam ezt eddig kevés szerző tudta elérni. A könyv külön színfoltja a női nézőpont, ami egy-egy epizódot egészen más megvilágításba helyezett. Amy története folyamatos mérlegelésre és megértésre késztetett, próbára tette az empátiámat, nem hagyott nyugodni – és még most sem hagy. Érdekes kettősség uralkodott bennem olvasás közben mindvégig: nyomasztott a történet hangulata, néha úgy éreztem, megfulladok, mégis hihetetlen felszabadító volt haladni a történettel. Mintha fokozatosan megkönnyebbülnék. Mint Amy.