Freddie Mercury élete, halála és öröksége

A Queen ikonikus dala a Freddie Mercury életét feldolgozó film és életrajzi könyv címeként is nagy sikerre hivatott. A Könyvmolyképző Kiadó gondozásában és Szabó Krisztina fordításában jelent meg 2018. december 10-én Matt Richards és Mark Langthorne Freddie Mercuryról szóló életrajzi könyve, az eredeti címén Somebody To Love, magyarul Bohém rapszódia címmel. Rajongóknak kötelező! A könyvet két hónappal a megjelenést követően olvastam, s persze azonnal írtam is róla. Ezt hoztam most el változtatások nélkül. Rajongóknak kötelező! Mondtam már?

Matt Richards – Mark Langthorne: Bohém Rapszódia
Könyvmolyképző Kiadó, 2018, 544 oldal
Fordította: Szabó Krisztina

Freddie Mercury és a Queen története a 2018-as filmnek (is) köszönhetően virágkorát éli, s noha az elmúlt évtizedekben több életrajzi kötet és memoár is napvilágot látott, magától értetődőnek tűnt, hogy friss és ropogós kötet jelenjen meg az ikonikus zenekarról és frontemberéről. Mint ahogy az is egészen egyértelmű volt, hogy a Bohém rapszódia zenei és filmes élménye után, az olvasóit is szeretném begyűjteni. Mercury és a Queen egy olyan időszakot fémjelez, melyet én magam nem éltem meg személyesen. Mikor 1991 novemberében Mercury elhunyt, néhány nap híján csupán egy éves voltam, viszont a 20. század második fele, főként a születésemet megelőző évtizedek mindig nagyon érdekeltek, hiszen a közvetlen gyermekkorom mégiscsak ezek miliőjéből építkezik.

A Queen zenéjét persze nem csupán a film által ismertem meg. Talán nem is igazán van olyan hazánkban, aki ne hallott volna legalább egy részletet dalaik közül. Más kérdés, hogy sokan a film által élték át az „aha-érzést”: ez is Queen. Mielőtt nagyon félrevinném a bejegyzést, és esetleg belemennék a moziba pro és kontra, kanyarodjunk rá Matt Richards és Mark Langthorne könyvére, amit minden túlzás nélkül kompakt és részletes életrajznak tartok. Fókuszában – természetesen – Freddie Mercury áll. Ő a különféle tényezők alfája és ómegája. Még akkor is, ha a kötetet fellapozva kezdetben nem egészen tűnik így. A szerzőpáros érdekes analógiát és koncepciót választott, az eseménysor ugyanis két szálon fut. Az első oldal egy látszólag jelentéktelen afrikai életképpel indul, a 20. század legelejéről, s szépen építkezik egészen az 1940-es évek Zanzibárjáig, ahol 1946. szeptember 5-én egy Farrokh Bulsara nevű kisfiú születik egy párszi-indiai származású család első gyermekeként. Ezen a ponton kapcsolódik be az életrajz a kötet folyamába, s ismerkedünk meg Farrokh gyermekkorával, a kulturális hagyományokból (is) eredeztethető, a családtól több száz kilométerre zajló (bentlakásos fiúiskolai) neveltetéssel. A leírásokból elénk tárul egy olyan tradíciókkal, politikai berendezkedéssel és mikrotörténelemmel rendelkező világ, mellyel a történelem órákon egészen biztosan nem találkozunk. A szerzőpáros körültekintően járja körül a Bulsara család Londonba menekülését, Farrokh Bulsara Freddie Mercuryvá válását, kezdeti zenekari bukdácsolásait, vágyát a Smile zenekarba kerüléséről és a Queen megszületéséről. Az egész elbeszélésen érződik a korszak zenei pulzálása.

Természetesen, az „elejtett szál” sem merül feledésbe, az afrikai életképből „kinövő” titokzatos betegség hamarosan átlépi a kontinenst. A HIV és az AIDS történetének vezetése hasonlóan lehengerlő erővel bírt számomra, mint a Queen első sikereit, Mercury magánéletét és személyiségét bemutató fejezetek. Alapvetően elemző típus vagyok, nem csupán nagyobb összefüggések terén, de saját döntéseimmel kapcsolatban is, így mondanom sem kell, mennyire elképesztett a szerzőknek a vírus terjedését befolyásoló apró összjátékokra való rávilágítása, mely egyszerre mutatta be a korszak (főként amerikai) társadalmának homofóbiáját, éjszakai életét, klub –és kapcsolati világát. Az 1970-es évektől tátott szájjal szemléltem az eseményeket, a 0. páciens felbukkanását, a korszak szexuális életének tényezőit, a biztonságos szex gyakorlatilag teljes hiányát, egy teljesen bizonytalan eredetű és lefolyású betegség megjelenését (melyet hosszú ideig melegrák/melegvírus névvel illettek),  s persze azokat a politikai döntéseket, melyek befolyásolták és adott esetben hátráltatták is az akkor még ismeretlen HIV/AIDS beazonosítását.

A szerzőpáros kutatómunkája kitér Mercury magánéletének, kapcsolati hálójának feltérképezésére, mely hihetetlenül részletes képet nyújt a HIV-fertőzéssel kapcsolatos teóriákról. Bevallom, számomra mindig kérdéses, hogy egy életrajz írójának mennyiben van „joga” beleásni magát a fókuszban álló intim szférájába, ami ennek a könyvnek az esetében talán hatványozottan is igaz. Kétségtelen, hogy számos személyes megszólalást és visszaemlékezést idéznek a szövegben, ami ugyanakkor nem változtatta sem ponttá, sem felkiáltójellé azzal kapcsolatos kérdéseimet, hogy van-e helye ilyen mély részleteknek az életrajzban. Ami viszont sokkal maradandóbb élmény, az Mercury Queenhez és zenéhez fűződő alázata és profizmusa, hogy ameddig csak tudott és lehetett minél több mindent felénekelt, leforgatott. Megható volt a Monserrat Caballé-val való már-már baráti munkakapcsolat, s azok a találgatások, melyek a Michael Jacksonnal tervezett két közös dal meghiúsulásáról keletkeztek. Rengeteg infót tudunk meg a Live Aid kulisszái mögül. S persze, a szívemhez legközelebb álló momentum, hogy a budapesti koncertet az elbeszélők is mérföldkőként emelik ki mint az első nyugati zenekar koncertje a vasfüggönyön túl. Ennek leírásában kitérnek egy interjúra, melyben arról kérdezik Mercuryt, visszatérne-e Magyarországra (a videóban 1:55-től):

Az 1986-os turnén – mely a zenekar utolsó turnéja volt – Mercury már tisztában volt betegségével. Az életrajz előrehaladtával egyre nehezebbé válik a szöveg: a betegség elhatalmasodik Mercuryn, a sajtó találgatásainak kereszttüzében találja magát, egyre kevesebbeket enged közel magához, s még ennél is szűkebb azok köre, akiket beavat titkába. Ugyanakkor, ahogy az alcím is jelzi, az életrajz nem 1991. november 24-én zárul. A temetés, a sajtóvisszhang, valamint a Mercury-örökség, a Queen által létrehozott alapítvány, Jim Hutton és Mary Austin is tárgya a záró fejezeteknek. Ugyancsak a HIV/AIDS felismerésének, kezelésének 1991 óta tartó fejlődéstörténete. 

Nehezen találom a bejegyzés zárszavát. Nem lettem Queen vagy Mercury szakértő, de igazán magával ragadott az az alaposság, érzékletesség és részletesség, melyekkel Richards és Langthorne a kötetet megalkotta. Számos személyes visszaemlékezést, interjút és riportot, világtörténelmi és orvos/egészségtörténeti dokumentumot és kutatást foglal magába ez a munka, melyet természetesen érdemes megfelelő forráskritikával és fenntartással is kezelni. Mercury kapcsolatrendszerének, a zenekar tagjaihoz, barátaihoz és szeretőihez való viszonyának aprólékos feltérképezése, az imitt-amott ugyanattól a személytől felbukkanó ellentmondásos nyilatkozatok külön fűszert kölcsönöznek a történetnek, s persze rávilágítanak arra, hogy az élet és az emberek nem feketék/fehérek, sőt, nem is állandóan ugyanolyanok. Tetszett, hogy az elbeszélők ritkán alkotnak értékítéletet, az olvasóra bízzák a személyek “megismerését” – ez talán a sarkos vélemények, teóriák esetében nem túl szerencsés, de mint írtam is, érdemes ezeket kritikával kezelni. Ugyan a kötet – a két szerző és a dupla történetvezetés miatt – gyakran ismétli magát, ezzel együtt is nagyon ritkán fordul elő, hogy egy könyv ennyire lefoglalja minden kis idegszálam, és hogy tényleg ennyire “vele éljek”, lassan haladva, melyhez a fentiek mellett egy (illetve kettő) jó és természetes elbeszélői stílus is társult. Így történt, hogy nyolc óra olvasás után az 544. oldal végén azzal csuktam be a könyvet, hogy: na EZ az a történet, amit most azonnal megnéznék moziban.